Ismételten este nyolc után sikerült hazaesnem.
Imádom az edzéseket, hisz kiadhatom magamból a fölösleges energiát (ami mellesleg csak egy sablonszöveg~ ugyanannyi energiám van, mint előtte. Hahhaha), és későn érhetek haza. Nem szeretek mostanság otthon lenni.
Szóval miután Matt kijelentette, hogy házasok vagyunk, végigszenvedtem még egy másfél órás edzést.
Igazából bárki mondhat bármit, nekem ez az életem. Hiába hangzanak el olyan mondatok a számból, mint "Ma elmaradhatna a tánc..." vagy "De nincs kedvem ugrálni!", mert nem igaz. Én ebben élem ki magam, ez van.
Edzés után Anitával és Debbyvel elmentünk enni, majd hazakísértem mindkettőjüket, és kiültem a focipályára.
-Hé te segg! -hátrafordultam, és megláttam a hang forrását: Lily volt az. A legeslegjobb barátnőm. Mosolyogva intettem neki, ő pedig odébb lökdösött, és leült mellém.
-Boldog szüüliinaapoot -kezdte énekelni, majd a kezembe nyomot egy dobozt.
-Egyem a lelked.. Köszönöm! -hálásan megöleltem, és eltettem a lila kis bigyót. Ráér még..
Csak pár szót beszéltünk, és nagyjából egy órát ültünk néma csendben, de teljesen jól elvoltunk.
Kilenc körül hazasétáltunk, és elköszöntünk... kb. fél órára. Ők laknak az ikerház másik felében, a szobáink között pedig van egy ajtó. Ennek köszönhetően nagyjából 16 órát együtt töltünk egy nap folyamán. És ez így teljesen jó.
Este leültem még gépezni, mikor felugrott egy chat ablak: Miranda.
-Na azt már nem... - dünnyögtem, és kiléptem az egész szarságból. Bevetettem magam az ágyamba, és lehunytam a szemeim. Hagytam, hogy sodródjak a gondolataim tengerébén, és élveztem a saját kis történetem. Minden volt benne, a Linkin Parktól kezdve, a táncon át, egészen Mattig. Matt... Mégis mi a jó franc van velem? Mi... mi ez?
~I've giiiven uuuup! I'm sick of feeling! Is there nothing you can..~
A szemem felpattant, és a telefonomért nyúltam.
-Szia Matt! -szóltam bele a kagylóba. A vonal túloldaláról az az izgulós kisfiú hang szólalt meg, akivel először tàncoltam, pontosan négy éve. Most ismét összekerültünk, és sokkal jobban kijövünk...
-Hhali... Csak kérdezni akartam, hogy otthon vagy-e...
-Persze, miért?
-Elküldhetnéd azt a számot, amit beszéltünk edzésen...
-A nyolcast? -idéztem fel, amit mondott. Csak mondtam neki a pihiidőben, hogy megint elfelejtettem elküldeni azt a számot, mire értetlen fejjel megkérdezte, hogy: Milyen számot? Akarsz nekem küldeni egy nyolcast, vagy mi?
-Aaaaaazt is. -nevetett fel.
-Jó'van, mindjárt küldöm. Szia! -nem hallottam, hogy mit mond, mert kinyomtam a telefont, és levetődtem a gép elé. Kikerestem az 'Inside of Me'-t, és belebiggyesztettem a hosszú linket a szövegrészbe, mikor Lily benyitott az ultramenő macis pizsamájában, kócos, szőke hajjal és kutyás mamuszban. Ezzel szemben én egy kockás gatyában, két számmal nagyobb Linkin Parkos pólóban, és mezítláb boldogítottam a népet.
-Mi jót csinálsz? -ült le a babzsákomba.
-Csak elküldtem egy zenét Matt-nek.
-Annak a buzinak? De miért? -kérdezte egy apró kis undorral a hangjában.
-Nem hiszem, hogy buzi...
-De valld be, hogy úgy néz ki..!
-Neeeem. -vigyorogtam a képébe. Szerintem nem néz ki annak~ Fekete, vagy legalábbis baromi sötétbarna, göndör haja, hatalmas barna szemei vannak, és baromi magas. Tény, hogy nem valami jóképű, de mégis..
-Nagyon tiltakozol... -monda Lily. Vállat vontam, és bevetődtem az ágyamba.
-Nézünk valamit? -váltottam témát. Felnevetett, és a szemét forgatva arrébblökdösött, majd A Simpson családot nézve bealudtunk.
~
-Keljfelkeljfelkeljfelkeljfel -böködte Lily az oldalam.
-Mi a szar? -nyitottam ki a csipától összeragadt szemeim. Szőke barátném továbbra is a fent említett két szót hajtogatva bökdöste vállam, mire megelégeltem, és szájára tapasztva kezem lelöktem az ágyról.
-...Nénikédet... -hallottam a padlóról, majd az ölemben találtam a papucsát.
Day elázott gabonapelyhe után magamra kaptam a fekete farmerem, egy Meteorás pólót, a kedvenc pulcsim, és a jó öreg, márkátlan dorkóm.
A buszon reménykede pillantottam fel a földről, egy bizonyos személyt keresve, de hiába. Matt nem volt ott, így a másik fülembe is behelyeztem a gagyi kis fülhallgatóm, és lehunyt szemmel élveztem a kora reggeli zsongást. Max hangerővel szólt a Lost In The Echo, melynek ritmusára doboltam összekulcsolt ujjaimmal.
A buszmegàllóbál csak a földet bámulva sétáltam, természetesen zenével a fülemben. Olyannyira elvesztem a Guilty All The Same kis vilàgàban, hogy fel sem tűnt, hogy már a teremben pakolok elő az első órára: matekra.
Nem is emlékszem az órákon történtekre. Kicsengettek, Miranda néha odajött hozzám végezni a stricikötelességeit, vagyis taperolt, perverz szemöldökvonogatást, és már-már kínos öleléseket intézett felém.
Egyébként nem kerestem semelyik osztálytársam társaságát: kicsengettek, én pedig már hallgattam is a zeném.
Mi mást is tehettem volna..? Általában egész szünetben érzem a hátamon fajtársaim utálkozó pillantásait. Inkább szarok az egészbe, és elvagyok magamban.
Utolsó óra előtt firkálgattam a füzetembe, mikor meghallottam Tony kiáltását.
-Elmarad az uccsó' óraaaa..! -mindenki üvöltve rohant ki a teremből, maga után rángatva holmiját.
Kedd lévén, iskola után egyből haza takarodtam olvasni... Vagy igazából bármit csinálni.
-Szia Day! -kiáltottam. Sehol senki. Heh...
Lefeküdtem a kanapéra, fülhallgatómból még mindig üvöltött a Linkin Park... Nem emlékszem, melyik számuk, de biztos a Minutes To Midnight-ról volt...
Csak bámultam a plafont, és gondolkodtam órákon át... Franc tudja, min.
Most így jó. Anyáék egy hétig nincsenek itthon, senki nem nyaggat semmivel, egy kicsit kipihenhetem magam. Mondhatni vehetek még egy utolsó nagy levegőt az utolsó csata előtt... Meg az alliteráció metaforájának a hasonlatának a megszemélyesítésének az ambivalenciájának a belső, mögöttes jelentésének az egyenletének kétszáznyolcvanadrészének a gyökét... Te jó ég, az agyamra ment az iskola.
Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Egyetlen. Nem követte sem második, sem harmadik. Még ezt az egyet is gyors mozdulattal tüntettem el fejemről, és nagyokat pislogva mentem a hűtőhöz valami ehető dolog után kutatva. Ez leszűkítette a kört a nyers zöldségekre és gyümölcsökre, vagyis azokra, amikhez nem ért még hozzá Day. Almával a kezemben nyitottam ajtót a dagadt kis tacsimnak, aki megint a másik szomszádban járt a tesójánál.
Jóarc kutyus, nem is olyan dagadt, de általában úgy fekszik, hogy annak néz ki. Imádom őt, állandóan bújik hozzám, és simogattatja magát.
Lefeküdtem a fotelbe, ő pedig egyből az ölembe vetette magát, és elaludt. Én is ezt tettem, miközben fülemben még mindig szól a zene. A Devil's Drop, a Mall-ból.
-Landing in a devil's drop, I woked up in the snow... -motyogtam.
A lábaimon elterülő szőrgombóc egyenesen tudtomra adta, hogy szar a hangom: Gyomron fejelt, majd addig bàmult, míg meg nem simogattam a kis észraktárát.
-Hol voltál te tegnap, he? - Költői kérdésnek szántam, miközben a fülét vakartam, de ettől függetlenül megválaszolták.
-Itt lent játszottam! -mondta Day felháborodva.
-Az király, de én a padlócirkálóhoz beszéltem... Szia Day! - Hátra intettem, ő pedig a kezembe nyomta a mateklapom.
-Nem hiányzott? -vonta fel szemöldökét.
-Ehh... Nem volt ma matekunk...
Szemét forgatva megcirógatta a kutty fejét.
-Hogy-hogy ébren vagy? -ránéztem a telefonom órájára: 01:23.
-Hátizé... Elaludtam... valamikor délután...
-Akkor inkább menj a szobádba aludni -engedelmesem felálltam, ám a lépcsőnél ránéztem a mögöttem álló, farokcsóváló szerkezetre.
-Te menj a helyedre! -utasítottam.
Szűkölve odébb döcögött, és levágta magát az emberméretű plüsselefántjára (Hahhaha, micsoda poénok.. ~Xestu).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése